Az össz termőterületek parlagfű fertőzöttsége (terület %) 1988-ban gyenge 10% alatt, közepes 11-40%, erős 41-70%, nagyon erős 71% felett.

Magassága nagyon változatos attól függően, hogy a körülmények mennyire kedveznek a számára. A kifejlett növény magassága zárt és magas növénykultúrában (kukorica, napraforgó) a 150 cm-t is meghaladhatja. Központi, egyenes szár adja a tartó vázát, amelyből az oldalhajtások sűrűn ágaznak el (1. ábra). A talajhoz közeli néhány cm-en 2-3 elágazása is van, és az ezekből kinövő oldalhajtások teszik eredménytelenné a szakszerűtlenül végzett kaszálással történő védekezést ellene. Az eredményes védekezéshez fontos felismerni a növényt már a szikleveles állapotától (2. ábra), majd tudni azt, hogy a 6 leveles állapota (3. ábra) az a határ, ameddig a gyomirtó szeres védekezések még hatékonyan végezhetők.

A növény levelei jellegzetesen szeldelt formájúak, színük sötétzöld, fonákuk szürkészöld. Mind a színén, mind a fonákján sűrűn szőrözöttek, a fonákon található szőrzet hosszabb a színen levőknél. A növényen a porzós és a termős virágok külön helyezkednek el. A porzós virágok a legfelső hajtások végén, a termős virágok közvetlenül a porzósok alatti legközelebbi levél hónaljában találhatók. A parlagfű termése változatos alakokat ölthet, a leggyakoribb formája a (4. ábrán) látható.

Vetőmagokkal való terjedés megakadályozására fontos annak felismerése. Még ma is sokan parlagfűre gondolnak és vadkenderről beszélnek, vagy a parlagfüvet gyakorta összetévesztik a fekete vagy fehér ürömmel. A vadkender a termesztett rostkender (Cannabis sativa) elvadult változata. Tehát nem külön faj, hanem ugyanannak a növényfajnak a vad alakja. A parlagfűre nem is hasonlít, a kenderfélék családjába (Cannabinaceae) tartozik, míg a parlagfű fészkesvirágzatú (Compositae).

A magról kelő kétszikű növények közé tartozik, minden egyes növény magról kel ki, és magtermésének beérlelése után elpusztul. Az életciklusáról készült diagramot (5. ábra) követve megismerhetjük életmódját. Hazánkban március végén megindul a kelése, áprilisban pedig már tömegesen jelenik meg. Április-május hónapokban a zöme kikel (az éves kikelő mennyiség kb. 60%-a), de ez után is folyamatos, bár csökkenő intenzitású a kelés egészen az őszi fagyokig. A magvak csírázásához a napszaknak megfelelően 10-20 C fokos hőmérséklet a legkedvezőbb, amikor a talaj felmelegedése eléri ezt a szintet, akkor indul meg a csírázás. A csírázáshoz szereti a fényt, ennek hatására gyorsabb a csírázása és a kelése, de fény nélkül is képes csirázni akár teljes sötétségben is. A kikelő növények túlnyomó többsége a felső 2,5-3 cm-es talajrétegből kel ki, de a nyári hónapokban nem ritka a 6- 7 cm-es mélységből kijövő sem. A mélyebb rétegekbe lekerült, leszántott magok a talajtakaró védelmében akár 30-40 évig is csíraképesek maradnak, és ha egy újabb talajmozgatás a felszín közelébe hozza őket, akkor a friss termésekkel azonos eréllyel csírázhatnak.

A növények legintenzívebb növekedési időszaka július hónapban és július elején van, ekkor lelassul, de csökkentett intenzitással folytatódik, energiáját az ebben az időben kezdődő virágzásra használja inkább. A porzós virágok általában már július 10-e körül megjelennek, mintegy 1-1,5 héttel megelőzve a termős virágokat. Jellemző a kétféle virág arányára, hogy ritka állományban inkább a termős, sűrűbben a porzós virágok dominálnak, ez utóbbi még súlyosbítja is azt a veszélyt, amit a nagy tömegben jelenlévő parlagfűből származó virágpor mennyiség jelent, mivel az egyes növények pollen termelése is megnövekszik a sűrűbb állományban.

A termős virágok beporzását a szél végzi. A virágpor szóródásának zöme július végén és agusztus hónapban történik meg, majd ezt követően kisebb mennyiségben egészen a fagyok beálltáig állandóan tart. A kiszórt virágpor mennyiségre jellemző, hogy az ÁNTSZ spóracsapda mérései alapján a mennyisége többszöröse a következő legnagyobb virágpor tömeget adó fűlékének (az összes fűfajét együttesen számolva!), és emellett veszélyessége is nagyobb legalább egy nagyságrenddel. A spóracsapda mérései azt is bizonyították, hogy a virágpor szél útján akár 100 km-es távolságokra is képes tömegesen eljutni.

A termés érése október közepe táján kezdődik. Egy közepes növény átlagban 3000-4000 db csíraképes magot érlel, de minél kedvezőbbek a feltételek a termésszám kialakulásához annál jobban fokozódik ez a mennyiség, mértek már 60 ezer darabos termésszámot is egyetlen tövön. A termés érését először egy olyan nyugalmi állapot követi, aminek az őszi kicsírázás meggátlása a célja, ez a periódus kb. január végéig tart, majd a nyugalmi periódus második részét az teszi ki, hogy a már csírázásra kész termés várakozik a tavaszi felmelegedésre.